Tarlós István főpolgármester és Bácskai János ferencvárosi polgármester ünnepi köszöntőt mondott József Attila mellszobrának felavatásán a költő egykori lakóhelye közelében, a Ferenc téren csütörtökön.
A főpolgármester teljes beszéde az alábbiakban olvasható:
Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Megjelentek!
A múlt nem tűnhet el nyomtalanul, léteznie kell rá vonatkozó bizonyítékoknak - állítják a helytörténészek. Itt, a Ferencváros szívében, a Gát utca 3 közelében azon a téren állva, ahol József Attila élete indult, felidézhető a múlt. A még nyomokban itt - ott létező régi bérházakat, ódon kapualjakat, a térbe torkolló utcákat felidézve olyan érzés serkenhet bennünk, hogy a múlt kitörölhetetlenül velünk él. Granasztói Pál említést tesz arról, hogy a városépítésben is szükséges a múlthoz való határozottabb fordulás. A jövő megfelelő építésének nem szükséges feltétele a régi romlása.
A Curriculum vitae-ben így írja le a ferencvárosi éveket az ifjú költő, József Attila: „Anyám mosással és takarítással tartott el bennünket, engem és két nővéremet. Házaknál dolgozott, odajárt reggeltől estig s én szülői felügyelet nélkül iskolát kerültem, csibészkedtem. Úgy segítettem anyámnak, ahogyan tudtam. Vizet árultam a Világ moziban. Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fűtenivalónk." A nyomor az éhség és a nélkülözés itt a mindennapok része volt.
A mind szűkösebb körülmények újra és újra arra kényszerítették Pőcze Borbála mosónőt, hogy három gyermekével új otthont keressen. Rövid ideig laktak a Márton utcában, a Haller utcában, a Szvetenay (ma Lenhossék) utcai tömegszálláson, a Páva utcában és itt a Ferenc téren. József Attila gyermekkorának egyetlen állandó helyszíne sem volt. Legtovább, 11 és 15 éves kora között élt itt, a 11 -es számú ház harmadik emeletén édesanyjával és nővéreivel. 103 évvel ezelőtt, 1916. júniusában, ma már elképzelhetetlen nélkülözések közepette költöztek ide, egy szűkös bérlakásba.
A munkáscsaládok életét akkortájt megnyomorította a szűkös lakáshelyzet és a lelketlen lakbéruzsora. Ferencvárosban a múlt század elején a főbérlettel rendelkező munkások többsége komfort nélküli lakásban élt. Az egyszobás munkáslakások egyhatod részének még az 1900-as évek elején sem volt saját konyhája. József Attila talán az itt álló házak egyikében kezdett verset írni. Nővére emlékezéseiben megható képet rajzolt az alig tízéves gyerekről, aki, ha éppen volt egy kis pénzük egy korona tiszteletdíjat kapott a családtól minden verséért.
Korán kibontakozó költészetének eredője a gyermekkori emlékek világa. A nyomor, a kilátástalanság, a kiszolgáltatottság kitörölhetetlen nyomokat hagyott minden alkotásában. Nehezen elképzelhető, hogy ennyi kényszerű küzdelemmel hogyan tudott már ifjúkorában nagy műveltséget és fejlett irodalmi kultúrát birtokolni, de annyi bizonyos, hogy tizenhét éves korában már minden versformát biztosan kezelt.
„Már megjelentek elő verseim is, 17 éves koromban írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam." -írta. A szegénység és kitaszítottság felnőtt korának is meghatározó alapélménye volt.
„Tegnap este vacsora és cigaretta nélkül lévén, olyan száraz kenyérdarabokat szopogattam, amelyet a feleségem prézlinek rakott el régen. Tartozom azzal, hogy nem az éhség vitt erre, hanem a cigarettahiány. Az éhséget megszoktam." Egyik levelében a valóságot próbálta elkendőzni humorával: „Azt mondják, hogy a szükség a legnagyobb úr, ergo, én vagyok a legnagyobb úr, mert szükségem volna ruhára, mert több folt nem fér el a kabátomon." Költészetében a maga súlyos életéből merítve fedezte fel a proletárvilágot és a maga érzéseinek kifejezésével fejezte ki azt. Költészete a modern költészet leválását jelentette a polgári költészettől.
„Ha egy osztály a maga sajátos életérzését nem képes társadalmilag, azaz művészileg kifejezni, akkor erőtlen ahhoz, hogy az egész emberiség nevében lépjen föl a történelem dobogójára" – jegyezte fel egy markáns mondatban az új költészet megjelenésének feltételét. József Attila költői nagyságához nem fér kétség, de igazi jelentőségének megértése csak közel száz évnyi távlatból lehetséges. A magyar költészetben egy személyben hozta létre azt a költői forradalmat, amelyet vele majdnem egy időben Európa és Amerika legjelentősebb kortárs költői is felfedeztek. Ez az új poézis lett a magyar költészet következő 50-70 évének meghatározó iránya is.
"Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma - költők tudják csak igazán! - egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle" - írta róla Pilinszky János. Jelentősége a nemzetközi irodalomban semmivel sem kisebb, mint Bartóké a zenében. Mindössze harminckét évet élt, sorsa a nélkülözés, üldöztetés és a meg nem értés volt. Rettegett a belülről fenyegető őrülettől és a kívülről támadó apokaliptikus világtól, a fasizmustól, de egyértelműen elhatárolódott végül a kommunizmustól is. Élete végső napjain is remekműveket írt és nem reménykedve többé semmi jóban, öngyilkossággal fejezte be az életet. Bak Róberthez, kezelőorvosához írott búcsúlevele mindössze néhány szó: „Sok szeretettel üdvözlöm. Hiába kísértette meg a lehetetlent."
Tisztelt Jelenlévők!
József Attila életének színtere kulturális örökségünk része, emlékezni róla, ápolni, megismertetni mulaszthatatlan kötelességünk.
Bácskai János polgármester úr, a IX. kerület vezetése és a történelmi emlékezet megőrzéséért munkálkodó kerületi polgárok tesznek azért, hogy a 20. század magyar költészetének legendás alakja méltó emléket kapjon.
Pintér Attila szobrászművész alkotása érzékenyen megmintázott mű, amely hűen adja vissza a költő nélkülözésekkel teli alkotó életének lényegét. A portré egyszerű, letisztult eszközökkel, mégis árnyaltan mutatja meg a szelíd arcon az emberi szenvedés letörölhetetlen nyomait. A félrehajtott fej kétkedést mutat, a szikár arcon egyszerre tükröződik a feladás és a harc. Az ábrázolásban megjelenik a törékeny, múlandó emberi lét gyengesége és a halhatatlan költői közlésvágy ereje. Ünnepélyes, lélekemelő érzés ma a Ferenc téren József Attila szobra mellett állni. A helyszín mára megváltozott, a hajdani nyomorúságos munkáslakások helyén ma egy feltörekvő kerület ambiciózus fejlesztései zajlanak. A tér és a környék mégis magán hordozza a történelmi atmoszférát. A költő megjelenítése visszavisz a múltba, felejthetetlen alakja, mint néma szemtanú jelenik meg a megváltozott élettérben. A szobornál elidőzve, a megtört arcot fürkészve ma is elevenen jelenik meg a múlt súlyos öröksége.
„A helynek nemcsak fizikája, hanem metafizikája is van. A hely nemcsak látvány, hanem géniusz is." Hamvas Béla írásában pontosan fogalmazza meg a történelmi emlékezet lényegét. Olvasatában a hely, ahol most állunk a történelem érzékszervekkel ma már fel nem fogható eseményeinek helyszíne, a géniusz az ősök szellemének jelképe, amely az utódok élete fölött vigyáz. Tegyük hozzá: e hely védőszelleme maga József Attila.
Ferencváros Budapestnek olyan értékes városrésze, ahol a történelmi emlékezet és a gyarapodás megfér egymás mellett. A mai ünnepi alkalom példa arra, hogy emlékezni mindig lehet és kell szellemi és kulturális örökségünkre. Nemcsak emlékezni rá, de a közönyt leküzdve éltetni.
A nemzet szerepe, a haza fontossága az utóbbi időben rohamosan relativizálódik Nyugat – Európában sőt újabban Magyarországon is vannak, akik nem nemzetek szövetségeként képzelik el Európát. Akik úgy gondolják, hogy el kellene már szakadni a szerintük idejétmúlt felfogástól, akiknek nem számít már a magyar nyelv, a magyar történelem, a saját kultúra, szokások. Inkább hatalmas közös tégelyben olvasztanák egybe Európát.
Szóval, ha ők eszembe jutnak, József Attila sorai köszönnek be a „Hazám" – ból:
„Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak…"
Vagyis József Attilával kell megvitatniuk a dolgot. És Arany Jánossal, és Petőfivel és Radnóti Miklóssal is.
