Kedves Barátaim, békés, boldog
új évet kívánok mindannyiuknak!
Most pezsgő
helyett egy csésze teával, mert talán így másnap ez jobban esik, meg hát
melegséget áraszt, amire ebben a konkrét és átvitt értelemben is hidegrázós
időben nagy szükségünk van.
A világ
legtöbb nyelvén új évre boldogságot, szerencsét szoktak kívánni, de mi,
magyarok gyakran hozzátesszük, legyen békés is. Lássuk be, ezt eddig inkább
megszokásból mondtuk, rutinból, most azonban súlya, hatalmas súlya lett ennek a
kívánságnak. A súlyát az áldozatok adják, a könnyek, a nélkülözés, ami a
szomszédunkban sok millió ember hétköznapjává lett, az orosz zsarnok háborús
agressziója miatt.
Bárcsak ne
így kellett volna ráeszmélnünk, az ukrán nép hősies küzdelme láttán, hogy a
boldogságunknak bizony alapvető feltétele a béke. 2023-ban már semmit nem
tehetünk rutinból. Újra és újra fel kell tennünk a kérdést, hogy ami normális,
az helyes-e, egészséges-e is egyben? Ennek eldöntésében talán az emberi
kapcsolataink, a találkozásaink lehetnek a kapaszkodók.
A tavalyi év
sok fontos találkozást hozott nekem is. Soha nem felejtem el például a
találkozásomat Dominikkal, egy 22 éves fiatalemberrel, aki megmentett egy
kétségbeesett fiút attól, hogy a Margit hídról a Dunába vesse magát. Míg az
arra járók többsége közömbös maradt, sőt voltak, akik kifejezetten biztatták a
srácot, hogy ugorjon már végre, ő beszélgetni kezdett vele, kérdezte és
győzködte. Amikor megkérdeztem tőle, hogy hogy volt ehhez bátorsága,
lelkiereje, csak nézett rám értetlenül. Hát ez a normális, ez a helyes, nem?! -
válaszolt. Hogy ez volt a helyes, az nem kérdés, de hogy ezt tekintjük-e
normálisnak, és eszerint cselekszünk-e a hétköznapokban, abban már nem vagyok
olyan biztos. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtárában vagyunk,
amelynek több tucat intézménye vár mindenkit, diákot és nyugdíjast, akik a
rezsiválság miatt kiszorultak a kollégiumból, vagy arra kényszerülnek, hogy
otthon letekerjék a fűtést napközben. Ezt tartottuk helyesnek, normálisnak
mégsem mondanám, hiszen a rezsiválság miatt számtalan ehhez hasonló intézményt
zártak be országszerte, pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna
rájuk.
És ha már
könyvtár, hadd beszéljek egy kicsit arról a könyvről, amit éppen olvasok. A
szerzője egy világhírű, budapesti származású orvos, pszichiáter, Máté Gábor. A
könyv, amely nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon is az egyik legnépszerűbb
ismeretterjesztő kötet, éppen arról szól, hogy mennyire egészségtelen, mennyire
beteges az a világ, amelyben élünk, amelyet hajlamosak vagyunk normálisnak
tartani, ahelyett, hogy abnormálisnak tartanánk. Korántsem az a fiú az
egyetlen, akit Dominik megmentett, aki elviselhetetlennek tűnő szorongásoktól
szenved. Magyarországon, Budapesten és az egész világon drámai mértékben növekszik
a különböző mentális betegségektől szenvedő fiatalok száma. Tele vagyunk
függőségekkel, az alkoholtól, a kényszeres okostelefonozásig.
Olyan
alattomos gyilkosok rövidítik az életünket mint a stressz és a szmog, a
többségünk allergiás valamire. Hiába fejlődik a gazdaság, a technológia és az
orvoslás, ahogy Máté Gábor írja, „nagyon sokan szenvednek stressztől, tudatlanságból,
egyenlőtlenségből, környezetrombolásból, klímaváltozásból, szegénységből és
társadalmi elszigeteltségből következő betegségektől.” Mindezekből a hatásokból
jócskán jut nekünk is itt, ebben az országban és ebben a városban, ezért aztán
nem engedhetjük meg magunknak, hogy a rutinjaink, életünk vakfoltjaivá
váljanak, hogy normálisnak lássunk valamit csak azért, mert megszoktuk. Inkább
azt tekintsük normálisnak, ami igaz is egyben.
Ennek
érdekében 2023 legyen az újrakezdés éve. Normális-e az, hogy a városi útjainkat
autópályaként kezeljük, majd meglepődünk, hogy a városi zaj és szmog miatt egyre
többen betegszenek meg? Normális-e az, hogy a városi tereinket parkolónak
használjuk, esélyt sem adva a fáknak, akik a portól és a forróságtól
védelmeznek minket? Normális-e az, hogy csak az a zöldterület számít értéknek, amit
el lehet adni, amit be lehet építeni, csak az az erdő számít, amit ki lehet
vágni? Normális-e az, hogy közömbösek vagyunk a legnehezebb helyzetben lévő
honfitársainkkal? Normális-e az, hogy egyes önkormányzatok családokat
lakoltatnak ki valódi indok és méltó elhelyezés nélkül, hogy a hajléktalan
emberek ellen küzdünk a hajléktalanság helyett? Én egyiket sem tartom
normálisnak, és biztos vagyok abban, hogy a budapestiek nagy többsége velem
együtt változtatni akar ezeken. Itt az ideje hát, hogy ne azt tekintsük mindig
normálisnak, amit megszoktunk. Azt tekintsük normálisnak, amiről meggyőződéssel
mondhatjuk: ez így helyes.
Használjuk
ki, hogy recseg-ropog körülöttünk a háború, energiakrízis, klímaválság által sújtott
globális kapitalizmus. Használjuk ki, hogy a világ minden felelős vezetője és
polgára most azt a kérdést teszi föl, hogy mit rontottunk el, és hogyan kellene
másféleképpen folytatnunk. A szörnyű ukrajnai háború kitörésének is az a fő
oka, hogy a világ beletörődött abba, ami egyáltalán nem normális. Hiszen, ha
eltűrtük, hogy Oroszország elfoglalja a Krím félszigetet, miért lepődünk meg,
ha pár évvel később már egész Ukrajnát támadja meg? Hogyan alapozhatjuk a
gazdaságunkat, a jólétünket olyan energiahordozókra, az olajra és a gázra, a
fosszilis energiákra, amelyek ökológiai katasztrófába sodornak minket, és amit
fegyverként használhatnak a zsarnokok, akik a sajátjaikként tekintenek a Föld
kincseire, és jobb esetben csak foci VB-t vásárolnak maguknak, rosszabb esetben
háborút. Mert a modern idők háborúi valahogy mindig kapcsolatban álltak a
gázzal és az olajjal. De a megújuló energia miatt még sosem tört ki háború. Napelem
termelte energiából még senki nem vásárolt tankot. Ahhoz, hogy meg tudjuk
állítani az ökológiai katasztrófába és háborúba sodródó világot, ahhoz, hogy
meg tudjuk változtatni a városunkat és a hazánkat, ahhoz mindenekelőtt arra
lenne szükség, hogy újra tudjunk normálisan beszélgetni a közös ügyeinkről. Hogy
ne tekintsük normálisnak azt, hogy a politika olyan, amilyennek nap mint nap
látjuk és elszenvedjük. A politika nem szólhat csak a hatalomról, a
manipulációról és a társadalom megosztásáról.
A
politikának nem embereket, csoportokat, ellenségképeket, érdekeket kell folyton
egymással szembeállítania. A politika legfontosabb kérdése az kell, hogy
legyen, hogy elválassza egymástól azt, ami helyes és ami helytelen. Például,
hogy soha nem mossuk össze az áldozatot az agresszorral, és a támadóval szemben
a megtámadott oldalára állunk. Számomra a 2022-es év legszomorúbb tapasztalata
az volt, hogy milyen hatékonyan tud működni a végtelenül primitív és hazug
propaganda. A propagandisták a hatalom fekete serege. Ők azok, akik szellemi
furkósbotot használnak a tények és az érvek, az igazság helyett. Ha 2022 a
propaganda éve volt, akkor 2023 legyen az őszinte beszélgetéseké, mert a világot,
hazánkat és a városunkat érő egyre bonyolultabb kihívásokra adott ostobaságig
leegyszerűsítő válaszok nem lehetnek mások, csak hazugak. Ha csak ennyit
megfontolnánk, már azzal megóvhatnánk magunkat annyi buta és felesleges
vitától.
Hogy a saját
dolgomat említsem, nem kellene időt fecsérelni arra a vitára, hogy az év végére
elkészült, megszépült Blaha Lujza téren miért nem zöldellenek a kiültetett fák?
Hát azért, mert tél van, kedves propagandisták. Ha másban nem is, abban
legalább biztosak lehetünk, hogy eljön majd a tavasz is hamarosan. Vagy hogy
pár hónapig miért nem mehetnek a gyalogosok a Lánchídra? Miközben, ahogy ez
köztudott, az útpálya átadása után a járdaszakaszok felújításával folytatódik
Budapest és Magyarország szimbólumának a felújítása. Pedig pont ez a két
örömteli esemény, hogy 50 év adósságát törlesztettük a Blaha megszépítésével és
hogy 30 évnyi ígérgetés után végre a felújított Lánchídon járhatnak újra a
buszok, ez lehet ürügy és alkalom arra, hogy végre a lényegről beszéljünk, nem
leegyszerűsítésekkel, hanem árnyaltan, nem politikai szlogenekben, hanem méltányosan,
nem buta propaganda szólamokkal, hanem okosan, a lényegről, arról, hogy milyen jövőt
akarunk magunknak, hogy hogyan akarjuk berendezni az életünket, milyennek
akarjuk látni az otthont adó városunkat. Beszélnünk kell erről a Lánchíd jövője
kapcsán. Annak megújítása a terveknek megfelelően, költségkereteken belül maradva
valósul meg. És ezeknek a szavaknak súlyuk van Magyarországon, mert nem ehhez
vagyunk szokva. De ez a Lánchíd és nem egy stadion, és ezt a beruházást a
Főváros valósítja meg és nem valaki más.
Annak
jegyében tesszük a dolgunkat, ahogy az a budai hídfő hídfőjén olvasható: „a
nemzet közóhajának megfelelően”. Mert a Lánchíd története éppen arról mesél, hogy
volt idő, amikor Magyarországon még számított a közóhaj, hogy volt, amikor
magánvagyonból közcél teljesült, nem úgy, mint manapság, amikor éppen ez
fordítva történik sokszor. A Lánchíd jelképe a kornak, amelyből egy olyan
ország született, mely össze tudta kötni a haza és a haladás programját. És úgy
helyes, ha a híd jövőjéről a közóhajnak megfelelően születik a döntés. Vagyis a
budapestiek dönthetik el, hogy a múlt dogmáit vagy a jövő érdekeit tartják-e
fontosabbnak. Én mindig a jövő szempontjai mellett fogok érvelni, és a
budapestiek döntéséhez fogom tartani magam. Nem hiszem, hogy létezik szebb, méltóbb
ajándék, mint a megújult Lánchíd teljes átadása 2023 őszén, a város 150. születésnapján.
Ebben az
évben megemlékezünk a 150 éves múltról, de sokféleképpen szolgáljuk a város következő
150 évét is. A 3-as metró átadásával például már az első félévben, azzal, hogy
érkezik 150 új busz és több mint 40 új troli a budapesti közösségi közlekedésbe,
hogy még több Bubi-állomást építünk, hogy 2024-ig elültetünk 20 ezer fát, a
Városháza park felújításának keretében már jövő nyáron újra kultúra költözhet a
Merlin Színházba.
Közben nem
engedünk a stratégiai céljainkból sem. Többek között abból, hogy az évtized végére
a budapesti közszolgáltatások energiafüggetlenek legyenek, vagyis, hogy ne
legyünk kiszolgáltatva se a magyar, se az orosz kormány energiapolitikájának,
és a városi közszolgáltatások annyi energiát használjanak, amelyet képesek is megtermelni.
Ezért vesszük vissza Budapestnek a Csatornázási Műveket, és ezért nem adjuk a
kormánynak az ivóvízellátást. Az infláció és az energiaválság takarékosságra
inti Budapestet is, gátat szab a fejlesztési lehetőségeinknek, és sok
kockázattal terheli a költségvetést. De ezen keretek között is ragaszkodunk a
szolidaritáshoz és az emberséghez. Rezsitámogatást fizetünk jövőre is a
rászorulóknak. Sajnos egyre többen
vannak. Támogatjuk a budapestiek utazását azzal, hogy 26 ezer forintot átvállalunk
a BKK-bérletek árából. Béremelést biztosítunk a Budapest-család dolgozóinak. És
a szolidaritás, az emberség jegyében budapesti melegedő programot is hirdetünk.
Mi nem
bezárjuk, hanem kinyitjuk azokat az intézményeket, ezt a könyvtárat például,
amely befogadni képes mindazokat, akiket a rezsiválság sújt. Nagyon szeretném,
ha minden ránk váró nehézség ellenére emlékezetes lenne Budapest 150.
születésnapjának éve. Illetve ez így nem pontos, ez a város nem másfél
évszázados. Ha Aquincum romjainál állunk, kétezer év múltja tekint vissza ránk,
ha a Kopaszi-gátnál, akkor pár évtizedé. A 150. évforduló nem az alapításról, hanem
az egyesítésről szól. Ez most is a feladat, Budapest újraegyesítése. Mert
Budapest sokféle. Budapest egy élmény, egy hangulat, egy otthon, kötődés, de
legfőképp Budapest közösség. Mindenkinek megvan a saját Budapestje, és az enyém
nem létezik a Te Budapested nélkül. Budapest a különbözőségek városa. Az elmúlt
másfél évszázad tapasztalataiból tudjuk, hogy a város akkor sikeres, ha ezek az
ellentétek nem kioltják, hanem kiegészítik egymást.
Budai és
pesti, autós és bringás, kertvárosi és panel-lakó, iskolás és nyugdíjas, fradista
és újpesti, kutyás és macskás, ellenzéki és kormánypárti, őslakos és friss
budapesti, bejáró és bentlakó, albérlő és lakástulajdonos, ők azok, akik
egyesítik a várost. A városok régen fallal vették körül magukat, hogy megvédjék
az értékeiket és az elveiket. Ma úgy védjük meg Budapesten az elveinket és az
értékeinket, hogy lebontjuk ezeket a falakat, és inkább hidakat építünk, vagy újítunk
fel helyettük. Lebontjuk a falat, amit hazugságból építenek az igazság elé, és
hidakat építünk ember és ember között, méltóságból, méltányosságból, emberségből
és szolidaritásból. Ez a dolga a nemzet 150 éves fővárosának, amelyet minden magyar
a saját településének érezhet.
Békés, boldog új évet,
Magyarország!
Békés, boldog új évet,
Budapest!
Karácsony Gergely
főpolgármester
A főpolgármesteri köszöntő itt nézhető meg.
